Krisztina felhívott valamelyik nap, hogy olvasta a blogomat és hogy ténlyeg nem fer a verseny velem szemben, mert, mert, mert.... Na és? Annál izgalmasabb. Engem nem zavar a dolog! Pláne, hogy a tét sem egy világ körüli utazás! (Pontosabban mondva, eddig egy nagy NIHIL volt a tét.) Szóval nem látom a para okát. Azt hiszem meggyőztem, mert azt mondta, hogy jó, akkor induljon. Persze méretőzéssel indult (még a legutóbbi méretőzős bejegyzésem napjával) és a határidő december 24-e előtti péntek vagy szombat (attól függően, hogy kinek- kinek a baby sintére mikor ér rá = alias nagyszülők, apukák ).
Még nem látom át, hogy hogy fogom teljesíteni, hisz az utolsó egy hetem enyhén szétesett. Kajával tartottam magam egészen péntekig, amikoris kimentünk a házhoz gazolni, gallyakat kötözni stb. Úgy szarrá áztam, hogy az ismerős beinvitált magához (aki a környéken lakik és besegít), hogy ne az esőben várjam meg a férjemet. Szóval hajszárítás és mézes teázás és hát ami kaja akadt. Nem válogattam. Nem mondtam, hogy nem engedi a vallásom. Egyszerűen bunkó dolognak tartottam volna, hogy szivességet tesz és én meg pöckölgetem a kaját a tányérban.
Úgy érzem, hogy ami tőlem telt ebben a harminc napban, három gyerekkel, háztartással, építkezéssel a hátamban, azt maximálisan megtettem. Kaja néha csúszott, de 98%-ban betartva, tonra pedig így a vége felé sokszor elmaradt, de egész napos tégla hurcolás és sóder lapátolás után nekem már nem fért bele egy extra torna is a még 100x8-as ismételgetésekkel. Pláne, hogy a gyerekek ismét éjszakáznak, ami nem lenne gond, ha nem kérnének asszisztenciát hozzá (értsd.= kimászik a rácsos kiságyból és ráül a fejedre! Mindezt hajnali háromkor és hiába teszi vissza az ember a kiságyba, amint kilépsz a szobából rohan utánad..., ajtót kinyit, minden) Szóval verseny lévén újabb harmincasba kezdek. Van még egy-két dolognak hova fejlődnie bennem, akár étkezés terén, akár a torna terén.
